Tannin + Alföldi Merlot = A művelt alkoholista

Amiről a világ proletárjai csak álmodtak, mi megvalósítottuk. A cél az egyesülés után is változatlan: úgy inni, hogy másoknak is jó legyen. Hasta la vista, babies A művelt alkoholistában!

Achtung Boxi!

Bock Ermitage 2003

Nem orosz exportra készül, a névnek semmi köze a szentpétervári múzeum-labirintushoz, egyszerűen a villányi Remete-dűlőre utal, egyúttal megtéveszti az ellenséget. Még ravaszabb volna a Bélier Hermitage (ennyit a francia tudásomról). Jellegzetes magyar tucat vörös íz, első nekifutásra egy megkergült KO-ra tippeltem volna, bár állítólag a Portugieser kisebbségben van benne. Alkoholhangsúlyos és édes. Bontás után cseresznye, kis paprika és valami nem múló csípősség. Másnapra kiegyenesedett, és már inkább egy szolid Cabernet-vonalat vitt, de akkor is feledhető egynyári sláger. A webes zuhanyhíradó szerint a 2002-es fás volt, ez nem az. Kis tannin, kis sav. A borász szerint beszélgetőbor, ami a minta alapján annyit tesz: nem oszt, nem szoroz, a pörköltet nem bontja le helyettünk, szerény, mint az ibolya, tehát ha nem akarunk unatkozni, akkor izgalmas beszélgetőpartnert válasszunk mellé.

A címke szerint Cabernet (sic), Merlot, Kékfrankos és Portugieser. Szerintem a kevesebb több lett volna, a főáramról leválva számtalan kis ízörvény borzolja a bimbókat, de szinte az azonosíthatatlanság szintjén. Nehéz elhinni, hogy ennyi különböző karakterű fajta még átlátható, kezelhető, integrálható. Inkább fradi-leves fíling. Félreértés ne essék, nincs vele nagy baj, de ha arra gondolunk, hogy pl. a Csányi Pincészet V-sorozata kiforrott és komplex borokat ad a bordói világfajtákból legalább 200 jó magyar forinttal olcsóbban, akkor bizony „Achtung Boxi!”

Akinek nincs pénze a Bock Cuvée-re, de mégis kíváncsi, hogy milyen lehet egy Bock-bor, az csúnyán meg lesz vezetve. Ez nem a Bock-stílus. (Még akkor sem, ha valószínűleg éppen új vágányra áll át a Bock-szerelvény.)

Bordói Gazdaságos

Chateau Teleki Villányi Cabernet Franc 2002

                                    Sátor alól kikiáltó szétnéz:
                                   "Itt látható a nagyhírű bűvész!
                                              A lábával karikázik,
                                                A kezével citerázik,
                                             Az orrával orgonázik,
                                                 A fülével figurázik,
                                            A szemével gurgulázik,
                                           A szájával vacsorázik!"

                                              (Weöres Sándor: Vásár)

Csányi Sándor most már valóban olyan, mint a versbéli „nagyhírű bűvész”: minden mozgatható testrészére jut egy megmentendő vagy megfejendő ágazat, sőt, rászoruló társadalmi csoport, sőt, egyes politikai elemzők szerint: rászoruló ország. Ami bennünket érint: a Teleki V-sorozat 2002-től haptákba lett vágva -- a Merlot, a CS és főként a Cabernet Franc alaposan megfingatja a konkurenciát. De ami igazán szép, valójában nincs is konkurencia, mert 2.000 HUF-ért senki nem ad ilyen borokat. Egyik sem tartozik a szűkebb elitbe, de mindegyik képes arra, hogy töredék áron képet adjon a nagyságról. Sőt, a CF nem csak képet ad, hanem nagy.

Eddig egyetlen hibája az volt, hogy nem lehetett kapni. Most megjelent a dél-alföldi Corában a vevőcsalogató 2 rugós kategóriában, remélhetőleg ez nem helyi egzotikum. Két matrica felelős a marketingért: Vinagora 2004 aranyérem + Pannon Bormustra Csúcsbor 2004. Előreszaladok a konklúzióval: nincs még egy vörös, ami ezen az áron ilyen minőséget adna. Vannak harapósabb, csábítóbb borok, de ez a legszebbek letisztult stílusát hozza dömpingáron.

Rubin szín, lilás peremmel. Illatában dohány, szilvalekvár, vanília. Két nappal a felbontás után, még mindig tökéletes állapotban, a dohány hátrébb húzódott, és intenzív gyümölcs illat vette át a helyét: cseresznye, málna és a legtisztábban szeder. Szájban ugyanezek a jegyek köszönnek vissza. Magas alkohol, erős közepes test. Sav és tannin a villányi boroknál ritkán tapasztalható egyensúlyban. Hosszú, hosszú lecsengés. Komplex, nagy és elegáns, és még gyümölcsös is.   

Készletezzünk belőle, és reménykedjünk, hogy a 2003-as még rátesz egy lapáttal!

Harc a vízilóval és a mutánssal

Ebner 3-as Hordó Cuvée 2003

A közmondásos IQ-teszteken csúnyán felsülök: az „okos enged, szamár szenved”-ből én szenvedek, az „okos ember más kárán tanul”-ból én a sajátomon. Ráadásul sebzett vízilóként törni-zúzni tudnék, amikor saját hülyeségem lelepleződik (igaz, ez az érzelmi magasfeszültség legalább garantáltan mély bevéséshez vezet). Rövid borbloggeri pályafutásom egyik tanulságos esete volt találkozásom Ebner Öcsi Komo Kviddicsével. Én a tanulópénzemet villányi, főként Vylyan borokra költöttem, így a harc a tanninokkal nem idegen tőlem. Mire a Komoval találkoztam, már tudtam, hogy tanninból is van jámborabb fajta, mint pl. az ún. lekerekedett. A Kárpát-medencében azonban csak szórványos vendég. Meg hallottam már harangozni az elegánsról is; rendszerint ezt rántja maga elé pajzsként a bértollnok, ha nem meri kimondani, hogy erőtlen. Az elegánsnak persze van becsületes polgári jelentése is: nem mászik az arcodba és nem nyúl egyből a gatyádba. Ezzel a tapasztalat-deficittel és fékezetlen becsvággyal hajtottam rá a Komora és el is vesztettem az uralmat a tollam felett. Csak mert másokat akartam kritizálni, földicsértem a Komot a legfelső polcra. Alig egy hete aztán újra kóstoltam, és hát nem ismertem magamra. Az ember ilyenkor kicsit örül, mert azt hiszi, hogy javára változott, másrészről a víziló is fújtat és csillogtatja az agyarát, mert mekkora tapló voltam akár féléve.[1] Tehát a 2002-es Komo tényleg nem rossz bor, de nagyon durván túlárazott. És akkor ugye van itt még ez a félig elásott büdös kutya: az a bizonyos tannin. Korábban már idéztem a magyar borozás nagyasszonya, Mészáros Gabriella nőiesen szubtilis szavait e kérdésben: „Andreas azt is elárulja, mitől. A rossz tannint (elsősorban a szőlőmagból származót) kiveszi a borból, és helyette természetes, tölgyfából származó, sokkal barátságosabb cserzőanyagot tesz bele…” Tehát míg mások olyanokon szaroznak, hogy gravitációs feldolgozás, a szemek kíméletes kezelése, stb., az Ebner Öcsi nem pöcsöl, dúrr bele a szikével, kimetszi a „csúnya” tannint és beülteti a „jót” a tölgyfa-donorból. „Csókolom, egy bordói küvét kérek! Tanninosat vagy menteset?” Kicsit gáz. Én is inkább kapálni mennék a Siralomvágóra, mint hogy bevalljam: volt idő, amikor a zacskós tanninra szavaztam. Amint a meseszép virágról kiderül, hogy műanyag, oda a szépség. Szóval, az új Komo kóstolásakor a legfőbb feladat az volt, hogy az önérzetében sértett vízilovat kordában tartsam.

Az egyébként csontra kifutott Komo Cuvée időközben átkeresztelkedett, most már 3-as Hordó Cuvée. Mivel eddig az Ebner-kínálat csúcsán a 7-es Hordó Cuvée állt, marketingilag érthető a szándék: a nimbusz szétosztása levelenként.[2] A 2003-as év Szigetvár környékén is mediterrán volt, extrém hőmennyiséggel és esőmentes szürettel. Így a 3-as hordónak helyből illik átugrania a Komot. Talán meg is teszi, de nekem még ott volt a meccs a vízilóval. És esküszöm, hogy nyertem: egyedül kóstoltam, a víziló nem ébredt fel. De ha felébred, akkor is ez lett volna az eredmény.

A 3-as Hordó Cuvée 75% Cabernet Sauvignon és 25% Merlot. A Bortársaságnál 3.250 HUF, a Maligánban 3.400. 4.000 palack készült belőle.

Illatában cseresznye, meggy, vanília. A szájban gyümölcsös és selymes, de mintha vizet innánk. A lecsengés úgy kezdődik, hogy azonnal véget ér, mintha a szájüregnek, garatnak valamelyik területe kikapcsolt volna, aztán váratlanul mégiscsak előbukkan valami vaníliás utóíz, amit nagysokára halvány cseresznye követ. Ilyesmivel még soha nem találkoztam: a korty végén filmszakadás, aztán újrakezdődik és egész hosszan folytatódik.

A 3-as Hordó Cuvée a könnyűivású bor laboratóriumban kitenyésztett bizarr és életképtelen mutánsa. Se sava, se borsa. Teljesen steril. Töketlen.

Találkoztam már néhány borral, amit nem tudtam hová tenni, de úgy éreztem, hogy lehet belőle tanulni, és így mégiscsak ajánlható. Ez nem ilyen. Ilyen borokkal egyáltalán nem szeretnék a jövőben találkozni.

Többet ésszel Montalcinoban

II. rész, amelyben kinyitják a szemem

Még egy kis elmélet, aztán jöhet a gyakorlat. A szakértők szerint a századfordulóhoz közelítve a Brunello remekül hajrázott:

1997: az évszázad évjárata (*****)

1998: gyengébb, de kiváló (****)

1999: megoszlanak a vélemények: van, aki szerint az évszázad második évjárata, van, aki csak a ’98-as mellé rangsorolja (****1/2)

2000: kutyaütő év, ebben nincs vita (ahogy Tullio Scrivani fogalmazott: ’very, very difficult harvest’): (***)

A Chianti és a szupertoszkán is tartotta a lépést:

1997: az évszázad évjárata (*****)

1998: Chiantinak közepes (***), szupertoszkánnak (főleg Bolgheri és Maremma) szuper (*****)

1999: nagyon jó (****1/2)

2000: közepes (***)

2001: főleg szupertoszkánban nagy év (*****)

2002: szar, főleg Chianti szempontból (**1/2)

2003: hőhullám (***)

Brunelloban tehát ’99-re kell ráhajtani, de érdemes vadászni ’98-ra, mert olcsóbb és már most jól fogyasztható. Akinek bírja a hitelkártyája az a ’97-tel is próbálkozhat, mert klasszikus és szuperprémium. Elvileg a ’95-ös évjárat (****) már fogyasztható korban van, de a tárolást és a kamatokat is meg kell fizetni.

Chiantiban és szupertoszkánban a 2001-es évjáratra érdemes ráhajtani. De az aranyszabály az, hogy menjünk el az Osticcioba (vagy a Fortezzába), gyűrközzünk neki a különböző kóstoló-menüknek, és önerőből leszünk okosak.

Futó benyomásaim 2004-ből:

Lisini Brunello ’99: kihagyhatatlan klasszikus, számomra a Brunello iskolapéldája, de ez sem könnyű nyáresti poroszkálás (Idén 3 Brunellot importáltam, ez volt az egyik. €32.40)

Collosorbo Brunello Riserva ’97: talán a legjobb, amit valaha kóstoltam (€60)

Podere Brizio Brunello ’98: volt egy kis minerális bukéja, de az előző kettőt nem fenyegette (€36)

Castello Banfi Brunello ’99: a WS-ben 94 pont, bennem nem vert nagyobb hullámokat, szerintem az előbbiek mellett jellegtelen. (€41.50)

Greppone Mazzi Brunello ’99: klasszikus, szép, némi gyümölccsel (€35.50)

„Il Bosco” Tenimenti Luigi d’Alessandro (Syrah) 2000: igazi bombázó, életem legjobb Syrah-ja (igaz, alig léptem át a 10-et) (€30)

2005:

Brunellok:

Canalicchio di Sopra ’99: miután Tullio fölvette a kevés dicsérhető 2000-es közé, én saját szakállra, az ő távollétében, kértem a ’99-esből, mivel csábított a meglepően józan díjszabás (€25). Nem mind jó, ami olcsó.

Siro Pacenti 2000: hiába a gyenge évjárat, simán verte az előző tételt, sőt, az én slágerlistámon a top 5-ba beférne. Gyümölcsös és elegáns és még Brunello is. Az in medias res kezdéshez eszményi. Viszont nem annyira komplex, mint a legjobbak. Árban is elég durva (€45).

Talenti Riserva ’99: itt már pofának kéne szakadnia, szakadozott is. (Mérlegeléstanilag nagy csapás volt, hogy az előző évi etalon, a ’99-es Lisini az Osticcioban elfogyott.) Bútor és konyakmeggy, nagy struktúra, ezernyi földerítendő, végtelenített lecsengés. (Sajnos ez is túllépte a bűvös 40-es határt: €41.)

Lisini 2000: Tullio 2000-es ajánlásában szerepel a hagyományos szépek listáján, és én meg márkahű vagyok, ezért egy palackkal vittünk haza a murloi villánkba. Kifogástalan bor, bár inkább a struktúra, az elegancia vitte előre, mint az emlékezetes zamatok. Akik egy igen gyenge évjáratból ilyet kifogástalan bort tudnak kihozni, azok lenyűgöző szakmai tudással rendelkeznek. Nagyon tanulságos volt, főleg a párja mellett. (€29.20) A párja:

Frescobaldi Castelgiocondo ’99: A Wine Spectator örökös kedvence (a Banfi mellett). A Riserva 97 pont, ez 95. Mivel csupán €26 volt a közeli ÁFÉSZ-ban, nem lehetett kihagyni.

A kóstolás hevében írt jegyzeteim (szó szerint, dramaturgiai okokból):

„Ennyi pénzért ilyen jót aligha, és ennyi WS pontot főleg nem. Ugyanakkor ez már fogyasztóbarát, amerikai fogyasztóbarát. A Brunello világhírére alapozva elkészül a Brunello, amely behízelgő és Brunello. Csak jó közepes test, és az egzotikumot jelentő (differentia specifica) fenyőgyanta mintha utólag lett volna ráragasztva, nem épül be. De innentől kezdve csak tömör gyönyör: ahogy egyre beljebb isszuk magunkat, egyre szebb, egyre brunellobb, még az eleinte orrbavágóan gyümölcsös illatis átadja a helyét a tipikus mahagóni(?) bútor-illatnak. Az intellektuális előítéletekkel könnyedén elbánik, móresre tanítja a sznobot, de úgy, hogy minden pillanatát élvezi. A jó közepes test is bőven elég a szépen szép illat- és ízstruktúrát elvinni. (tanulság).”

Tanulság aztán lett bőven, de svédcsavarral. Eredetileg azt gondoltam, hogy igazolható ötlet egy ilyen fél-Brunellóval beetetni a laikusokat, aztán majd idővel besétálnak a húzósabb Brunellók utcájába. De tévúton jártam. A tanulság egyrészt az lett, hogy Szopós Jakabnak a WS-nél fogalma sincs a borokról. Mégpedig hetedíziglen: először is, az én hevenyészett jegyzeteimből sem lehetne ráismerni a Castelgiocondora (hazai pályán azért tudnék jobbat is), az övéből viszont garantáltan nem lehet: „Feszes és sűrű, nagy test, hangsúlyos mazsola és fűszer, érett tanninok. Robusztus.” (még az is megfordult a fejemben, hogy összekeverte a jegyzeteit). De van csúnyább magyarázat is: elvtelenül nyomja az USA-közeli borászatokat. Másodszor, beszélgettem két brunello-buzival, akiknek (nevük elhallgatása mellett) elborult a tekintete a Frescobaldi név hallatán. Az egyik azt mondta, hogy ez nem Brunello. Szép bor, csak nem Brunello. A Consorzio-ban ki is tört a botrány, mert bevizsgáltatták és kiderült, hogy vagy 4 különböző fajta van még benne (pl. Nero d’Avola). Aztán a ludak nem győzték le a disznót, mehetett mégis a piacra. Egyébként a Frescobaldi néhány hónapja már lebukott, kiderült ugyanis, hogy innen-onnan veszik a borokat és azokkal tuningolják a sajátjaikat, volt is vagy félmillió literes lefoglalás. A másik brunello-buzi azt mondta, hogy nem mond semmit, de nagyon nem szereti őket, és a Brunello nem olyan. Na most, ha valaki évtizedek óta abból él, hogy toszkán borokat kóstol, mint ez a szopós tök a WS-től, akkor egy ennyire karakteres fajtánál tűnjön már föl neki, hogy hamisítványt iszik vagy legalább kapjon szagot, és kövesse a vérnyomot! És ha nekem, ungherese kis pöcsnek ezt megsúgták, akkor az ő fülébe is eljuthatna, ha nem Vazul.

És akkor elkezdtem törni a fejem, hogy hol itt a baj, hiszen ízlett. És úgy találtam, hogy az eredeti beetetéses elképzelés olyan, mintha valakivel a körtét úgy akarnák megszerettetni, hogy adnak neki egy almát, amit szeret, és azt mondják neki, hogy körte. Szóval aki ilyen Brunellot akar, az igyon szupertoszkánt vagy szuperszicíliait vagy Gere Kopárt! Aki meg Brunellot készít, annak ne a Merlot lebegjen a szeme előtt, ne kacsintgasson olyan illatok és ízek felé, amelyek más fajták jellemzői, és azok erőlködés nélkül hozzák is! Ha pedig valaki tökből csinálja a baracklevet, az tüntesse fel a csomagoláson, hogy a devla verje el a tökföldjét! Nehogy már a Brunelloba is betegye a lábát a műfütyi! Van a világon annyi gyümölcsös bor, minek egy ezeregyedik?!

De vissza a kóstoltakba:

(majd legközelebb)

Poszt-toszkán derű

(Pannon Pléjmét)

Szombati vakkóstolónk tétje az volt, hogy a szikár toszkánok eleganciája mellett miként állnak helyt a buja idomú magyarok. Aztán, hogy a tűzről pattant magyarok mellett miként állnak helyt a kényes toszkánok. Aztán meg, hogy ilyen hülye előítéletekkel szabad-e emberek közé mennem.

Az érdemdús mezőny a kóstolás sorrendjében:

Castello di Volpaia Chianti Classico Riserva 2001 (Volpaia – az év borászata 2004 Gambero Rosso, WS: 91 pont)

Castello Banfi Mandrielle Merlot 2001 (WS: 90 pont)

Vylyan Duennium 1999 (Vinalies 2003 aranyérem, Pannon Bormustra csúcsbor 2003)

Casa Don Fredo Merlot 2003

Bock Merlot Special Reserve 1999

Chateau Kajmád Merlot Barrique 2002

Heimann Stílusgyakorlat 2003 (Pannon Bormustra csúcsbor 2005)

(zárójelben a saját pontjaim)

Castello di Volpaia Chianti Classico Riserva 2001 €17[1] 

Erős fa, földes jegyek, fenyő, talán valami erdei gyümölcs, aztán az utóízben váratlan kedvesség. Nem tudom, hogy lehet-e szívből rajongani ezért a stílusért, de abban biztos vagyok, hogy hibátlan bor. Boldogan tanulmányoznám hosszú távon.

41p (9p)

Castello Banfi Mandrielle Merlot 2001 €14[2]

Jellegzetes nagy bor, füst és animalitás, gyümölcsök (szilva és áfonya), határozott, de kerek tannin, hosszú lecsengés, szolid édesség, nyomokban menta. Nincs gyenge pontja. A visszakóstolás során ez nyújtotta a legegyenletesebb teljesítményt. Kurva jó vétel volt, késő bánat.

42p (9p)

Vylyan Duennium 1999  €28

Gomba, dohány, áfonya, rozmaring, vanília, szerecsendió, élénk sav és lekerekedett tannin. A korábbi „presztízs küvé” kóstolónkon leszerepelt palack után ez bombaformában volt. Az est legösszetettebb egyénisége. Ugyanakkor a Banfi Mandrielle a maga rendíthetetlen struktúrájával a visszakóstolás során fölékerekedett.  

42p (9p)

Casa Don Fredo Merlot 2003 €?

Ribizli, csipkebogyó, fűszerek, bors, súlyosan geil, vanília. (A vakszakaszban a chilei-séget jól azonosítottam, viszont a füstösség hazafelé vitt el.)

32p (5.5p)

Bock Merlot Special Reserve 1999 €30

Nem nagyon tudok, vagy akarok bármit hozzáfűzni az eredeti jegyzeteimhez: „rohadt szilva, öreg?, konyakmeggy”.

28.5p (5.5p)

Chateau Kajmád Merlot Barrique 2002 €8

Édes, ribizli, élénk sav, erjedtség, magas alkohol, sovány.

30.5p (4p)

Heimann Stílusgyakorlat 2003 €16

Általános felhördülés. Illat- és ízdetonáció. Kakaós nápolyi, kávé, vanília, dohány. Édes és komplex. Lecsengésében csokoládé. Jó közepes test.

44p (9.5p)

Egyik szemem sír, a másik nevet. Azon nevet, hogy nem reménytelen itthon nagyot alakítani. És azon sír, hogy már megint egy kincs, ami nincs. Mert a Stílusgyakorlat elfogyott. A hősi halottak sorát gyarapítja (Vylan Vörös 2003, Buttler Bikavér, stb.). De ebben is van valami felemelő: azt jelzi, hogy a jó bort seperc alatt fölszippantja a kifinomult ízlésű közönség.

Végül egy kis Stílusgyakorlat méltatás bele a vakvilágba.[3] Okádhatnékom van attól, ahogy a BBC nálunk is fogható csatornáin az angol közhelyek legémelyítőbbike, a ’lovely’ iszapbirkózik a trónkövetelő ’sexy’-vel. Most már nem egy mély dekoltázs vagy akár Rod Stewart párducmintás cicanadrágja szexi, hanem egy ezüst kanál, a Renault Kangoo vagy akár egy gabona siló. És e mozgalom hazai úttörője, a bugyiján kicsapodó testnedveket kényszeresen világgá kürtölő Soma is csak hányingert kelt bennem a kétségbeesett túlkompenzálásával. Mégis azt kell mondanom, hogy a Heimann Stílusgyakorlat egy pléjmét -- kissé narancssárga a nyomás és valószínűtlenül hosszú a comb, de azért a magamfajta szentfazéknak is kocsányon lóg a szeme.

Back in the Hungary

Bár az elmúlt időszakban nálam a csapból is Montalcino folyt (sajnos, nem Brunello), azért a dimbes-dombos Vescovado di Murloban is bomlott magyar palack. Előre kell bocsátanom, hogy a szürcsölés penetrációjának mélysége a teljesen felelőtlen kvaterkázástól a szórványosan jegyzetelős, lelkiismeret borogatásig terjedt. Ezzel együtt akadt palack, ami nyomot hagyott, és legalább egy futó menzionét megérdemel.

A Bortársaság júniusi válogatásában szerepelt két szimpatikusan szerény Sauvignon Blanc: a Nyakas Budai és az Etyeki Kúria, mindkettő 2004-ből. Egyszerre bontottam őket, hogy legyen valami szakmai tanulság is, de riasztóan hamar átbillentünk az élményivászatba. A Nyakassal nyitottunk. Apám nagy Nyakas-rajongó, és olykor nekem is lecsöppen a készleteiből. Én eddig az árat többre értékeltem, mint a minőséget, és tősgyökeres sznobként tudom, hogy a reduktív szitokszó. A mérleg másik serpenyője, hogy néhány évvel ezelőtt, amikor az Egri Királyleánykák fülledten erotikus világából próbáltam kitörni, az első, vásárlóerőmet is valamennyire megmozgató fehér éppen a Nyakas Pince aktuális SB-ja volt. A harsány zelleres, répás ízt még én is könnyen tudtam azonosítani, és a büszkeség fél-élvezet. Azóta a pincészet és Malya Ernő bácsi is szép karriert futott be, innen legalábbis úgy látszik.

Nos, a 2004-es enyhén szénsavas, ami megengedett, de én még nem tanultam meg szeretni, és igazi gyümölcsbomba, amit viszont nem kell tanulni szeretni. Illatcsászár. Trópusi gyümölcskosár valahol a helyszínen (nem a kényszerszüretelt mangók a Tecsóban). Gyorsan lecsúszott, viszont a hard core SB jegyeket én nem érzékeltem.

Az Etyeki Kúriában nyomul a magyar Michel Rolland, aki osztrák: Rudolf Krizan. Már a címke alapján is többet vártam, mint a Nyakastól (a miheztartás végett néhány száz forinttal drágább is). Szintén gyorsan gurul. Itt nem volt szénsav, volt ellenben nosztalgia és beteljesedett elvárások: határozottan füves, zelleres, markáns bor. Szakmailag biztosan veri a másikat. De akik nem borlexikonnal a kézben kóstolnak, azok garantáltan a Nyakasba ruháznának. Azzal a friss és mégis buja illattal szeretnék újra inhalálni.

Hazatérve vendégül láttam délibábos kiskertünkben a mindig szomjas Tannin barátomat. Voltak mindenféle nagyoskodó terveim (pontozás szabványosítása, pontrendszer belövése, vakteszt), de aztán valahogy megjuhászodtam. Lustán iszogattunk és ő anekdotázott. Utólag szerencsés döntésnek bizonyult, hogy nem ráncigáltam elő valami nagymenőt a széfből, mert mind ő, mind drága oldalbordám destruktív hangulatban voltak. Amikor a józanul árazott magyar bort (Sebestyén ICZE) megkóstolták, azonnal elhúzták a szájukat. Pedig ez egy markánsan fanyar, KF-Zweigelt-alapú, maradék-elvű magyar bor. Nekik keserű, nekem „csipkebogyó, ánizs, kávé, ribizli, élénk sav, moderált tannin”. Másfél rugóért nem rossz vétel, egyért pedig valóban jó volna. Bedobtam egy igazi egzotikumot is, egy Vylyan Mini Evolution-t 2003-ból a tengerentúlról. Ez egy igazi gyümölcsbomba, de komoly anyagból, jellegzetes villányi tanningerinccel. De Tannin barátom beleragadt az animálisba, és hiába bizonygattam, hogy amint kiszellőzik, jön a gyümölcsorgia meg a rumos dió, őt már csak a faszénen égetett tarja, meg a libazsíros krumpli érdekelte. Vacsora közben bevetettem a titkos csodafegyvert, a Luka KF-t. Ezt is lefikázta. Igaz, dugós volt. A végére hagytam a csattanót, de ekkorra már ízlelőbimbóinkat vastag hártya borította, és elteltünk a vacsora részben animális, részben friss zöldséges, olivás illatával. Az én Great Red Hope-om a Vesztergombi KF 2002 volt (a kék, ákombákom címkés ritkaság). Szerencsére maradt belőle másnapra is, így visszakóstolhattam. Illatában dohány, halvány konyakmeggy és ánizs. Szájban szerény intenzitás és komplexitás, viszonylag hosszú lecsengés, de nem telt, kissé savanykás. Pélyi Barna-nyelven: nem jött át. Talán majd a 2003-as. A Takler ’Noir Gold’ vagy a Weninger válogatott Kékfrankosok trónja nem forog veszélyben.

Szombaton aztán sort kerítettünk az első poszt-toszkán vaktesztre. A mezőny erős volt, igaz, menetközben csúnyán ketté szakadt. Így indultak:

Castello di Volpaia Chianti Classico Riserva 2001

Castello Banfi Mandrielle Merlot 2001

Vylyan Duennium 1999

Casa Don Fredo Merlot 2003

Bock Merlot Special Reserve 1999

Chateau Kajmád Merlot Barrique 2002

Heimann Stílusgyakorlat 2003

És hogy miként végeztek, arról majd legközelebb. (Annyit azért elárulok, hogy új pannon pléjmétet avattunk.)

Többet ésszel Montalcinoban

I. rész

A blogger is csak turista, erősen korlátozott valutakerettel, japán minivan csomagtérrel. Én meg ezen belül is a Csikós-Nagy Béla emlőin nevelkedett, a világot és lehetséges hozamát 5 éves tervekben előrelátó és tervező fajta vagyok, aki a váratlan döntési helyzetekre túlbonyolított képletek felállításával, majd pánikszerű megoldásával próbál válaszolni. A Montalcino-galaxisban ez a következő dilemmákkal jellemezhető problémahelyzetet generálja:

1. Megéri-e egy klasszis palack két majdnem klasszis palack árát?

2. Szabad-e a Brunello otthonában szupertoszkánnal hemperegni?

3. A végszámla kialakításakor gondoljunk-e az X éhező szájra, amelynek betömése családvédelmi kötelességünk?

Mint az igazán fontos kérdésekre, ezekre sincs logikusan levezethető, általános érvényű válasz. Dönteni azonban mégiscsak muszáj és élvezet, ezért én előkészítésként a lehető legalaposabb terepszemlét javaslom. És a terepszemle ezúttal nem hosszas utánajárást és bogarászást jelent, hanem szolid bacchanáliát.

Első toszkán túránk alkalmával úgy gondoltam, hogy a Wine Spectator és néhány hasonszőrű fórum ajánlásait követve, felkeresünk egy-két márkit és szövetkezetet, akik tévedésből vagy beetetési célzattal jutányos áron mérik a jót. Ez rengeteg térképolvasással, környezetszennyezéssel és fölösleges pincelátogatással jár (kóracél, kishordó, fokok és volumen -- a szokásos imamalom), és valójában jó ha 3-4 ajrot tudunk fogni/palack. Van persze géniusz lóci, meg személyes élmény a követelés oldalon, de a tartozik is izmos: többnyire csak a legutolsó évjárat borai kaphatóak (és nem a legendás beharangozott), és a kóstolás körülményei gyakran méltatlanok a döntés súlyához (nem egyszer 25°C-os málnaszörpről kellene eldönteni, hogy megfelelő hosszútávú befektetés-e). Egy ilyen halmozottan fuzzy területen, mint a borválasztás az egzaktság elérhető legmagasabb fokát kell megcéloznunk, hogy egyáltalán lássunk valamit, és ez csak laboratóriumi körülmények között lehetséges. Esetünkben a laboratórium egy velnessz-központ, azaz egy jól felszerelt enotéka, ahol több száz/ezer termelő több évjáratát kóstolhatjuk[1], helyi ételkülönlegességekkel támogatva. Sőt, támaszkodhatunk a borvirágos orrú tanszékvezető professzor több évtizedes szakmai tapasztalatára. Én ezt az eszményi műhelyt Montalcino közepén találtam meg, az Enoteca Osteria Osticcioban. Maga a helyiség is élményszámba megy, minthogy óriási panorámaablakokon keresztül a Val d’Orciát láthatjuk, másrészt az olaszoknak van érzékük a lak- és enoteca-berendezéshez. Az Osticcio a Slow Food mozgalom tagja, tehát, semmi para, izgága integetés, hangoskodás, ez nem bár és nem kocsma, hanem a művelt alkoholista szentélye, ahol a Juventus helyett halk jazz szól. Egyébként mintha ránk szabták volna, 5 perc után otthon érezzük magunkat. Az otthonosság érzetének megteremtéséhez hozzájárul, hogy Tullio, és kedves neje, Francesca Scrivani angolságát hallva még a magyarnak sem száll inába a bátorság. Tehát belépünk, helyet foglalunk, rendelünk egy crostini-, vagy salumi-, vagy sajt-tálat 6-10 ajroért, és aztán jöhet a Brunello vagy Rosso vagy szupertoszkán-kóstoló. 3 Brunello vagy szupertoszkán 14 deviza, és a bortudós személyes válogatását kapjuk (a financiális ésszerűség határain belül, de azért kóstoltam már 60 ajros Riservát). Nincs ennél jobb iskola: szánkba repül a sült galamb, és közben okosodunk.

Tullio a hagyományos Brunello-vonal elkötelezett híve, felkent prófétája, ahogy ő mondja: „Aki itt van, igyon olyat, amit máshol nem ihat!” Értelemszerűen a nemzetközi stílusú Brunellok (értsd: gyümölcspakolás, tanninleszívás, Lara Croft palackozva) és a nagy nemzetközi konzorciumok leányvállalatainak Brunelloi (a kettő egyébként majdnem egybeesik) indexen vannak. Kaphatóak, de ajánlást nem kapnak. Az egyetlen kivétel: Siro Pacenti. Neki sikerült gyümölcskosárral a hóna alatt is átjutni a tű fokán, igaz, mögötte nem áll Big Brother. Sziro Pásenti (az s-t ejtsük pöszén) a Rossoba is beleadja a lelkét, így féláron remek rutinpályát biztosít a Sangiovesével való barátkozáshoz. (A Rosso di Montalcino a Brunello kisöccse – elvileg egy tőről fakadnak, de nem kap többéves hordós érlelést, és általában a fiatalabb ültetvények gyümölcse megy bele. Vannak, akik erre esküsznek, és fikázzák a Brunellot, én nem.)

Legközelebb részletesen is kitérek a kóstolási tapasztalatainkra, most azonban következzenek a jegyzetem elején fölvetett kardinális kérdésekre adott privát válaszaim:

1. Megéri-e egy klasszis palack két majdnem klasszis palack árát?

Alapvetően igen. Gáz és fölösleges „egészen jó”, „nagyon megéri az 1.500 ft-ot” típusú borokkal hazatérni. Ugyanakkor helyben nagyon is tanácsos Rossoban megfizetni a Brunello-tanulópénz egy részét. (Az én portfoliómban egyébként 1/3 Rosso, 1/3 Brunello és 1/3 szupertoszkán szerepel.)

2. Szabad-e a Brunello otthonában szupertoszkánnal hemperegni?

Szabad, sőt, nekünk kifejezetten ajánlott. A szupertoszkán pontosan olyan, amilyennek mi a nagy bort képzeljük. Ha le akarjuk szakítani a pofánkat, bátran öntözzük szupertoszkánnal! A lassan megnyíló Brunello társaságában érzett kommunikációs nehézségeink után/mellett szupertoszkánt kóstolva azonnal vágni fogjuk, hogy milyen pazar terroirt hordott össze a földtörténet a klimatikus változásokkal karon fogva, és hogy ezt milyen szinten aknázzák ki a helyi borászok.

3. A végszámla kialakításakor gondoljunk-e az X éhező szájra, amelynek betömése családvédelmi kötelességünk?

Nem. Ne gondoljunk! Ürítsük fenékig a hitelkeretet, és szerezzünk magunknak egy boldog új évet!

(folyt. köv. konkrétumokkal)

 -1 MW

Egy tavalyi Business Hungary számban újabb porhintésbe botlottam a világhírű MW tanonc[1] ügyében:

They had their vintner, László Romsics, finish the MW training in London – a feat few winemakers have completed. Henkell und Söhnlein was one company to realize the prestige value for Hungarian wines and the asset of having an MW vintner to produce them.

Magyarán: A borászukkal, Romsics Lászlóval elvégeztették a MW iskolát Londonban – amire csak kevés borász volt eddig képes. A Henkell und Söhnlein fölismerte, hogy milyen rangot és értéket jelent a magyar borok számára, ha egy MW borász készíti őket.

Gabriella Mészáros: Carving out a niche in: Business Hungary 2004 június

Gondoltam, ideje végre tiszta vizet önteni a pohárba, és bekopogtattam a londoni Master of Wine intézetbe. Tiszteletteljes érdeklődésemre már másnap választ kaptam:

Mr Romsics is most definitely not an MW. He has taken the Theory and Practical exam this year; whilst we very much hope he passes, he has some considerable way to go before he achieves the lauded MW status.

Romsics úr a leghatározottabban nem MW. Ebben az évben vizsgázott Elmélet és Gyakorlatból, és miközben mi nagyon bízunk benne, hogy vizsgáit sikeresen teszi le, még igencsak hosszú utat kell megtennie, hogy kiérdemelje a nagybecsű MW címet.

Matt Kelly

Membership and Events Manager

The Institute of Masters of Wine

Kurvára nem értem ezek után, hogy miért kell ezt a hülye játékot játszani, hogy aszongya: „2003-ban felvételt nyert a szakmában jelenleg a legmagasabb képzést biztosító intézménybe, a Master of Wine-ba. Ezzel Ő az első borász végzettségű Magyarországon, aki rendelkezik ezzel a diplomával”. 

(forrás: http://www.gyorgyvilla.hu/ főborász)

Sto eto Brunello di Montalcino?

Forrásban lévő véleményem hol itt, hol ott csordul túl, mikor merről löknek meg. A terroir-vitába is beleártottam magam, és arányosan veszítettem a súlyomból. Montalcino ebből a szempontból is faragott rajtam, mert a terroir és az ideológia olyan töménységben zúdult rám, hogy átszakadt a szkeptikus szemipermiábilis hártyám. 

A Brunello di Montalcino a nagyok között is a krémek krémje. A borgigász Itáliában is csak a Barolo tartja vele a lépést, vagy az sem. Amikor 1999-ben megszavazták az évszázad 12 legszebb borát, az egyetlen olasz egy 1955-ös Biondi-Santi Brunello volt. Az 1999-es és az igen gyengének számító 2000-es évjárat felhozatalát minősítő Csecsszopó Jakab[1], a Wine Spectator körzeti megbízottja, összesen 76 Brunellot értékelt legalább 90 pontra. Gyűjtőknek ideális, mert nem csak minőség, de ritka (a felhozatal rendeletileg és fizikailag is erősen korlátozott), ráadásul legendásan hosszú életű.

Brunello di Montalcino csak Montalcino környékén fakad egy nagyjából 250km2–es területen, és a teljes termelés nagyjából 350.000 láda. A dűlők 200-500m magasságban helyezkednek el, és náluk is zakatol a dűlőezoterika: minden dombra másként süt a nap, másként fújja a szél, és utánozhatatlanul egyedi a talajösszetétel. Az eredetvédelem a világhírű olasz bürokráciát dicséri, bár a közelmúltban valamit maszatoltak rajta liberálisan (akit érdekel, járjon utána: Consorzio del Brunello). Ami bennem megmaradt: a sima Brunello 5 évvel a szüret után, a Riserva 6-tal kerülhet kereskedelmi forgalomba, és a birtokok csupán területük egyharmadán termeszthetnek szőlőt. A szakértők kínosan egyetértenek a tekintetben, hogy a Sangiovese sehol másutt a világon nem képes hasonló minőségre. Lehet a klónokat a szélrózsa minden irányába telepíteni, soha nem árulják el Montalcinot. A titok állítólag abban rejlik, hogy ez nem egy nemes, nagy fajta, hanem egy csökönyös vadszamár, ami remekül alkalmazkodott a helyi viszonyokhoz, ergo, egyáltalán nem alkalmazkodott más viszonyokhoz, és csak az etruszk parasztnak eszik a tenyeréből. Félnomád körülmények között a Sangiovese ecetes kocsis bort ad. A Brunello minőséghez minimum szuperprémium klón, drasztikus hozamkorlátozás és teljes érettség szükséges. Egy szó mint száz: a Brunello di Montalcino tőrőlmetszett tájbor.

Mi jellemzi a jó Brunellot? Néhány mérvadó vélemény: „nagyon koncentrált, hosszú életű és kerek” (Ezio Rivella), „elegáns és komplex” (Gianfranco Soldera), „erő, finesz és komplexitás” (Angelo Gaia). Egy Michael Dibdin nevezetű krimiszerző Jancis Robinson lektorálása mellett a következőképpen jellemezte a nagy olasz borokat „The Long Finish” című regényében: „A Barolo a Bach közöttük (…) erőteljes, mesterien szerkesztett, kissé félelmetes, de megkerülhetetlen. A Barbaresco a Beethoven, aki az előbbi tulajdonságokat az egyéni szenvedély és fájdalom soha nem látott magasságába emeli. És a Brunello a Brahms, lágyabb és teltebb, a lemenő nap fénye a fárasztó kicsapongások után.”

És mit mondok én a Brunello Ált. Isk. előkészítő tagozatos tanulója? A Brunello nem adja könnyen magát. Igazi kékvérű: a kisujját sem mozdítja, hogy megszeressük. Nem gyümölcsös, nem szirupos. Viszont kifogástalanul elegáns és harmonikus. Olyan, mint egy Rolls-Royce egy BMW mellett. A kamaszfiú nem ezt tenné ki az ágya fölé. Kihívás megtanulni értékelni. Kell hozzá némi sznobéria, de kamatostól megtérül. Csak amikor a Brunellotól visszatérünk a való borok világába, érezzük igazán, hogy mennyire snassz az izompoló, a baseball sapka, az övtáska és a nájki edzőcipő.

Tullio Scrivani szerint, aki a Brunello általam ismert legnagyobb szakértője és az Osticcio tulajdonosa, a fő aromák és ízek a következők: bors, dohány, bőr, főző szilva, szamócafa szamócája (arbutus unedo). Pablo Härri, a Col d’Orcia főborásza szerint: gomba, avar, csipkebogyó és esetleg szilva. Saját tapasztalataim alapján fontossági sorrendben: dohány, nedves bőr, régi bútor, szalma, avar, csipkebogyó, szilvalekvár, likőr, szeder, kávé és cseresznye, alkalmanként ánizs és menta. Ez a hosszú felsorolás is alátámasztani látszik Signor Scrivani véleményét, aki szerint a jó Cabernet-kben és Merlot-kban is legfeljebb 4-5 illat- és ízkomponens azonosítható, míg egy Brunelloban akár 20-25 (igaz, erre inkább a nők képesek – ő is a feleségével szimatoltat).

(folyt. köv.)

Miért éppen Montalcino?

Az ember azért született, hogy álmodjon, állítja számtalan neves drámaíró. És velőmnek velejét mutatja az az álom, ahol Olmaiát kóstolok vertikálisan. A széles néptömegek még nem vágják az Olmaiát, sőt, hogy likvid azt is csak abból sejtik, hogy itt forog a neve. Én viszont Montalcinoba via Olmaia kerültem, elmesélem, hogyan.

2003 szilveszterén szakmai szimpózium keretében sirattuk el az ó-évet, vagyis egy palack kiválóval vakkóstolásban próbáltunk egymás fölé kerekedni. Dzsoni barátom sokkal inkább, mint mások, mert egy palack helyett egy kartonnal állított be. A helyzetkomikumot fokozandó és esélyeit javítandó a kartonba belekevert egy Ch. Latourt 95-ből meg egy olasz valamit. Az olasz valami szarrá vert mindent és mindenkit pedig csak egy CS volt. Egészen pontosan egy 1994-es Olmaia, a romantikus hangzású Col d’Orciától. Amikor a lepel lehámlott, bámultunk bociszemmel, mondanám se kép, se hang, de volt kép: hordószerűségekből rakott gúla tetején egy ököl, amiből kiáll a hüvelyk- és a mutatóujj, és az egész kompoziszion fölött egy vörös csillag lebegett. Mintha az Addams Family és az Olasz Kommunista Párt borult volna egymás nyakába egy borászat erejéig. A bor azonban isteni volt, hogy egyszer végre pontosan idézzek: „such stuff as dreams are made on”. Rövid googolás után kiderült, hogy a Koldorcsa Toszkánában, Montalcinotól délre székel, és a határokon túl azért jóval ismertebb, mint a Varga Pincészet. És amikor leesett a tantusz, hogy az álomprojekt, vagyis hogy egyszer az életben saját bocskorral tapodjam a dűlőket, ahol az Olmaiát bányásszák, akár a soron következő nyáron kivitelezhető, elkezdtem bombázni a drótposta-központjukat, de választ nem kaptam. (Egyébként az olasz borászatok honlapjaira sajnálatosan jellemző, hogy az angol nyelvű oldalakon olasz szöveget olvashatunk vagy dolgoznak még rajta, másrészt a megkeresésekre basznak válaszolni – idén a tavalyi álmom, a Lisini vonta meg magát tőlem.) Így aztán Montalcino az enyém lett, de a Koldorcsát nem kaptam meg. És a netes fejtágítás során (majd a helyszínen ezerszeres sűrítésben) azt is megtanultam, hogy Montalcino nem a Cabernet Sauvignon hazája, hanem a Sangiovese Grossoé, amiből a Brunellot hegesztik. Vagyis tavaly a véletlenek háromszögelése juttatott el Montalcinoba, idén viszont már a kéjvágy és az előre megfontolt szándék. De erről majd legközelebb.

én is onnan jövök. Menthetetlen pancser, aki szereti a bort, tud olvasni és összeadni, mégis itthon fő a saját levében, amikor egy enyhén tuningolt balatoni büdzséből Toszkánában is nyaralhatna és nyakalhatna. Van ott Firenze, Siena, Pisa és Livorno, de még inkább van Montalcino és Chianti. És Montalcinoban (és csak ott) terem a Brunello, a világ egyik legszebb bora, és akinek nem elég kifinomult az ízlése hozzá, annak mérnek szupertoszkánt holmi Cabernet-kből, Merlot-kból, stb[1]. Toszkána tehát egyrészt borparadicsom, másrészt nincs is messze, sem km-ben, sem HUF-ban. (Nagykanizsától Siena 824km, ebből 747 autópálya – www.viamichelin.com.)

De lássuk a knowhowot! Erőlködünk mi is ezzel a falusi turizmus dologgal, én legalábbis hallottam felőle, Olaszországban viszont virágzik mint állat az agriturismo, és a parasztházak sem tornácosak, sőt, inkább kastélyméretűek és korúak. Mi tavaly lokalizáltunk egy kifogástalan kúriát. Erényei számosak, és mindjárt azzal kezdődnek, hogy olcsó. De még mennyire! A világ legfelkapottabb borturista-régiójában egy négyfős család 590 ajroért egy hetet nyaralhat álomszép környezetben, úszómedencés villában egy természetvédelmi körzet tőszomszédságában. A szállás, ami pöpecül simul az igényeimre, könnyedén csekkolható: I Pianelli. (Mondjátok azt, hogy az Alföldi Merlot küldött, hátha jövőre ingyen nyaralhatok!) Este szentjánosbogarak biluxolnak a fák között, és hajnalban fülemülék riogatják az olasz vadászokat. Mivel a józan etruszk parasztok minden ingatlant dombtetőre telepítettek, éjszakára kellemesen lehűl a lég, nincs az a lepedősikosító, mozdíthatatlan adriai hőség, bár napközben itt is dorbézol a kánikula (mindig 30 fölött). Minden kis részletben, a padlólapoktól a bidén át a borospoharakig egy fejlettebb civilizáció nyomaival találkozhatunk. Vescovado di Murlo Montalcinotól kb. 15 km-re északra fekszik, és 25-re délre Sienától. Firenze 90 km, 50 a Chianti vidék, és aki ragaszkodik a tengerhez, annak sem kell másfél óránál többet autóznia. Két anyja volt, aki magyar, és ez neki nem elég. De akiben él a kivagyiság, lőhet magának ezer hasonlót, sőt, szebbet, drágábban a Tuscanyneten.

(folyt. köv.)

Amerika Hegyalján

(Mao. melléklet a Wine Spectator-ben)

Ígértem, és majdnem betartom, hogy a WS „magor különszámának” Tokaj szekcióját szelektíve átteszem magyarba. Hát nem teszem, mert annyira hülye vagyok én a Tokajihoz, hogy nem látom az erdőtől a fát, ezért csak úgy vaktában vagdalkozom.

Előszöris, nem kell hozzá nagy jóstehetség, hogy megmondjuk, a 2005-ös WS HOT 100-ban már az első tíz között lesz valamelyik Tokaji. És a (végzett) Master of Wine-ok sorra elzarándokolnak majd a kimondhatatlan nevű dűlőkhöz, és mély együttérzéssel szemlélik majd a mádi árvízkár nyomait. És lesz általános elragadtatás, mert egzotikus, de nem úgy, és nagy kultúra, és a hajdani „Gonosz Birodalmának” árnyékában is megmaradt a vessző és a szimpatikus arcú magyar borász. (Ha Villány, Szekszárd, Eger, stb. is szomjazik a reflektorfényre, akkor rakétákat begyújtani, a 2003-as hordómintákból a riservákat lepalackozni, és Hegyalja környékén a bokrok tövében jól láthatóan elrejteni kis térképpel, iránytűvel, hátha tízből egy MW nem csak Tokajról, de a magor borról globalice akar írni.)

A WS cikk fő megállapítása, hogy a Tokajt megosztó újdondász/hagyományőrző törésvonal beforrni látszik. Az újdondászok visszavettek a kísérletezésből, a hagyományőrzők tanultak az új módszerekből. És ahogy a fürtöt szendén bögyörésző Szepsy Pista bácsi mondja (ő le van fotografálva, és ki van emelve, mint embör, de a borairól se kép, se hang): „A Chateau-k stílusa egyre inkább hasonul, viszont kezd a borokban a terroir megnyilvánulni. A talaj most már sokkal inkább kiérezhető, mint korábban.”

4 borászat kapott publicitás-fröccsöt és vélhetően nemzetközi szárnyakat: Ch. Dereszla, Disznókő, Ch. Pajzos, Royal Tokaji Borászati Kft. Az összes értékelt bor 90 pont fölött van, és néhány eléri a 95-öt, ami a WS lingóban: klasszikus. Név szerint:

Ch. Dereszla Aszú 6 put 2000  96p

Ch. Dereszla Aszú 5 put 2000  95p

Disznókő Eszencia 1993  98p

Disznókő Eszencia 1999  96p

Disznókő Aszú 6 put 2000   95p

Disznókő Aszú Eszencia 1999  95p

Ch. Pajzos Aszú 5 put 1999  95p

Royal Tokaji Essencia 1993  97p

A Ch. Pajzos cikkből megtudhatjuk, hogy a szuperszonikus sátán, M. Rolland is betette a lábát a szent magyar vidékre, és hogy a picészet 1993-as Eszenciája 99 pont a WS mérlegén.

Újabb matatásaim során találtam még valami érdekeset, ami szintén a daliás idők hírnöke, és megszívlelendő hozzászólás a bor gobalizáció kérdésköréhez. A nekünk talán legizgalmasabb másfél bekezdés:

„Régóta forrt bennem a löttyös indulat, hogy most már minden bor egyforma. Aztán az AXA Millésimes – ez a cég a tokaji Disznókő tulajdonosa – szervezett egy vacsorát, ahol Christian Seely volt a házigazda, és ekkor tört ki a gőz. Valóságos epifániában volt részem.

Amikor először kóstoltam Disznókőt, több, mint tíz évvel ezelőtt, akkor az összes újhullámos Tokaji közül ez volt a leginkább Sauternes-jellegű: nagyon nagy minőség és nagyon zsúfolt. De abszolút Sauternes-jellegű. Most viszont már egészen más az ízviláguk: karcosabb, furcsább, nagyobb figyelmet igénylő, nehezebben érthető. Magyarabb. Csodálatosak, nekem jobban tetszenek. És miért ilyen egyediek? Mert amikor Seely a kezébe fogta a gyeplőt, az egyik első dolga az volt, hogy magyar borászt szerződtetett.”

Jelentés a globális borháborúból

Michel Rolland és mások a pohárban

(II. fejezet)

Az utóbbi évek borütközetei közül az egyik legvéresebb a 2003-as Ch. Pavie megítélése körül zajlott (l. Godzilla Megagodzilla ellen). Az eset hátterében régóta feszülő ellentétek álltak. Az újviláginak mondható irányzat – a melegebb éghajlat alatt teljesen beérő, lekváros, alkoholban gazdag, de savakban szegényebb, megnyerően gyümölcsös, erősen újfás, nagytestű borok – nem csak rendkívüli eladási sikereket ért el, de betört a klasszikus bordói területekre is – ahol hagyományosan gyümölcs, mineralitás, sav és tannin egyensúlyára törekednek –, és ezzel kiborult a bili nagyban. A borivók millióinak véleményét meghatározó borelnök, Robert Parker Jr. és a legkeresettebb repülő borász, Michell Roland egyértelműen a gyümölcshangsúlyos, testes borok mellett tette le a voksát, ezzel szemben a borpápa (Michael Broadbent) és a szentszék (Jancis Robinson, Clive Coates, Roger Voss, etc.) a klasszikus bordói stíl mellett állt ki, és a hithagyókat kiátkozta. A véres kifejlet úgy kezdődött, hogy 1998-ban Gerard Pérse, egy elsőgenerációs újgazdag felvásárolta Saint Emilion egyik ékkövét, a Ch. Pavie-t, és a birtokot azonnali hatállyal átállította a hedonikus tölgyfaszörp vonalra. Így jött létre a Parker-szárny hídfőállása Bordeaux szívében. Bordeaux-ban utálják az egész bagázst, és a rájuk zúdított szidalom-áradatban kibogozhatatlanul keveredik a személyes és az ideológiai ellenszenv. A 2003 Ch. Pavie hordóminták kóstolásakor aztán egymásnak feszült a két tábor, az egyik az égbe dicsérte, a másik lengette a füstölőt, és sűrűn vetette a keresztet. Miután a két stílus és talán világszemlélet csatájáról film is készült (Mondovino), magam is nagyon szerettem volna tudni, hogy milyen is az a bizonyos Ch. Pavie. Ám tekintettel a €150 körüli palackárra, a kóstolásra csekély esély látszott. Ezért jött kapóra, hogy Michel Rolland Argentínában, 6 társával létrehozott egy szuper-birtokot, és ennek egyik első gyümölcse Ausztriában is kapható, magyar pénztárcának is elfogadható áron. Az Intersparban a Clos de los Siete 2003 15 ajro. A „Hetek Birtokán”

Rolland valóra válthatta és próbára teheti az álmait: a dűlők 1.100m magasságban találhatóak, az éves csapadék mindössze 200mm, a 1999-es telepítés óta a 350ha összterületből eddig 120 fordult termőre, a szőlő 56%-a Malbec, a többi CS, Melot és Syrah, a fermentációt megelőző hideg maceráció 10°-on 6 napon át történik, amelyet 25-45 napos héjon áztatás és teljes újhordós érlelés követ.

Az első fejezetben leírt kóstolónk két sztárja számomra a Clos de los Siete és az El Principal Memorias volt. Szerencsére mindkettőből maradt másnapra annyi, amennyi egy kiadós szájzuhanyhoz kell.

A Clos de los Siete 2003 nagyon sötét lila, kissé opálos, illatában erős málna és cseresznye, amit némi dohány egészít ki. A tiszta és erős, és enyhén édes gyümölcsízhez magas alkoholtartalom, harapós tannin és határozott savak társulnak. Egynemű és ütős. Nagyon fiatal még. Az ausztrál borok szintetikus-gyanús világától fényévek választják el, viszont engem meg lehetne etetni azzal, hogy magyar. A Michel Rolland-ról kialakult kép után meglepetés. Ez egy szép és tisztességes bor, de nincs benne semmi diabolikus. Ő is csak bor. Vannak hibái[1]. Nem elég komplex, és nyers a cserzőanyag. Ettől nem fogja összeszarni magát a konkurrencia, sem a terroir-osok, sem a profitlesők. De azért jó vétel. Akit tehát érdekel, hogy mi történik a nagyvilágban, ragadja meg az olcsó alkalmat! (8.5p) (Egyébként a közvéleményt alaposan megosztotta, egy jellemző metszet: Mark Squire’s BB (mellesleg Parker-hinterland).)

Az El Principal Memorias 2001 sok szempontból az előző bor ellentéte. Érett, téglavörös szín, az illatában ribizli és áfonya, ill. kávé és menta. Hosszabb szaglászás után nedves bőr és dohány-jegyek. Szájban az áfonyalikőr mellett a fanyar/pikáns jegyek a meghatározóak: őrölt paprika, köménymag és kávé. Egyáltalán nem édes. Sav, alkohol, tannin általam még soha nem tapasztalt egyensúlyban. A lecsengésben enyhe pörkölési aromák. Minden korttyal hoz valami új felfedezést. Most ez (volna) az én borom. (10p)

Ezek után természetesen újra körülnéztem, hogy honnan is szalasztották ezt a Memorias-t. Az El Principal birtoknak nagyon kis gyík honlapja van, és a sajtója is elég szerény. Viszont a két boruk a szerény ismertségen belül nagy elismertségnek örvend. A vadonatúj Decanterben, a Maipo Best-ben éppen az El Principal virít az élen, a maximális 5 csillaggal („Komoly komplexitás, de mivel ezt minden erőlködés nélkül hozza, egyre többet kívánsz. Pikáns, elegáns, tartalmas.”). És a „melegen ajánlott” listán ott szerepel a mámorító Memorias, 4 csillaggal  (Csiszolt, arisztokratikus, pikáns Alto Maipo házasítás Cabernet-ből és Carmenére-ből – kihagyhatatlan áron: fele annyi, mint nagytestvére, az El Principal.”). És akkor következzék a slusszpoén. Az El Principal birtokot egy francia borász, Jean-Paul Valette alapította, egy chilei földbirtokossal (Jorge Fontaine) összefogva 1998-ban. A birtok 54 ha-os, a telepítés 1998-2000 között történt. A fajták: CS, CF, Merlot és Carmenére. Az alapító Jean-Paul Valette 2000-ben elhúnyt, a helyére a fia, Patrick lépett. De ki volt ez a Jean-Paul Valette? Gerard Perse tőle vásárolta meg a Ch. Pavie-t. Ő volt a Ch. Pavie fénykorában a tulajdonos és a főborász, és ő az, akit a Rolland-nal és Parker-rel szembenálló brit és francia borszakírók visszasírnak. Ráadásul, a Memorias az ő emlékét őrzi. A borháború tehát a világ legtávolabbi szegletében is folyik, és így fordulhatott elő, hogy a vak véletlen a poharamba sodort két tábornokot (ha nem is két Ch. Pavie formájában). És megtiszteltetés volt mindkettőt kóstolni. Rolland szép, fókuszált és nemes bort alkotott, de a Memorias sokkal izgalmasabb és mívesebb. Két adatból persze korai volna az indukció. És 4 alapján is vétkes könnyelműség, de azért rá fogok hajtani a 2001-es Clos Apaltára[2], ahol Rolland és a Carmenére randevúznak (a WS top 100 2. helyezettje 2004-ben 95 ponttal), és persze a tudományos alaposság megköveteli, hogy az El Principalból is betárazzak[3].    

Jelentés a globális borháborúból

Michel Rolland és mások a pohárban

(I. fejezet)

Szerettem volna egy, „a borban az a szép” fordulattal nyitni, és félkézzel fogva a kormányt, ráérősen elcsorogni a poszt végére, de hát se kabrió, se napsütés. Van viszont 40 esőverte hajnal, amikor tompa aggyal matatok az emlékeimben, silabizálhatom a kóstolási jegyzeteimet és gyűjthetem a háttérinformációkat, hogy mint egy fordított amfora, tartalmat adjak a formának. De azért szeretnek az istenek, és a jól megérdemelt munka végén tálcán hozták a slusszpoént.  

Régi mániám a chilei bor és a nemzetközi kitekintés, és bár elvileg mindkettő hasznos időtöltés, nagyon rá lehet fizetni. Az ember bedől mások pontjainak, becumizza a kereskedők által sunyin megkevert évjáratokat, a szakszerűtlen tárolásból adódó pánik-leárazást, és amikor azt hiszi, hogy minimális szellemi és közepes anyagi ráfordítással helyből átugrotta az irgalmatlanul túlárazott magyar csodákat, elérkezik a világszám premierjének napja, és a nagy mágus csak hümmög és zavartan próbálja meggyőzni a vendégeket, hogy jó az, amit éreznek, ha nem is úgy, ahogy ők gondolták. Ezért amikor az utolsó nagy Wein&Co és Interspar ajánlómból saját használatra próbáltam kiolvasni a tutti tippet, lemondtam a chileiekről, hogy szicíliai és Michel Rolland borokra fordíthassam a kemény valutát. Úgy okoskodtam, hogy ez a stílus talán jobban fekszik a pannon garatnak. A bécsi beszerzés falkában és részben más kontójára történt, így a saját ultradefenzív választásaim mellett némi egészséges izgalmat is importáltunk. A papíron erős kollekciót húsvét óta pihentettük, és az eltelt idő alatt egyre határozottabbá vált az a meggyőződésem, hogy aki ügyesen lavíroz a magyar kínálatban, az forintért jobban ihat, mint euroért. (Igaz, az egyetlen bevizsgált nemzetközi minta, a Planeta „La Segreta” egyáltalán nem vallott szégyent a villányi kis tigris, a Vylyan Zweigelt (2003) mellett.) De a WS által homályosan után végre elérkezett a szájon át színről színre ideje.

Lelovits Consentus:  4.3p[1] 

Az évjáratot elfelejtettem, a bort is gyorsan el kellene. Feltörekvő villányi pincészet állítólag. Szerintem erről a szintről nem lesz nehéz a nagy ugrás. A Nők Lapjában a velencei karnevált szokták így beharangozni, hogyaszongya: „színes kavalkád”. Borban nem olyan jó, de 4 rongyért bárki kipróbálhatja. Az annyi mint 16 ajró. Kriminális vétel.

Clos de los Siete 2003:  7.9p 

Ez Michel Rolland, a szuperszonikus Lucifer saját bora. Heten grundolták Argentínában a szövetkezetet, ahol Rolland a hoppmester. A 2003-as évjáratra általános ájulat volt a borsajtó reakciója. Valószínűleg nincs még egy vörös, ami ennyi pénzért ennyi pontot hozna (Parker: 90p, WS: 90p, Decanter: legjobb újvilági). Első kóstolásra régebbi Vylyan Duenniumokat idéz: erős pirosbogyós, málnás illat, és nemzetközi szinten meglepően magas tannin. A színe mély-lila (vagy a Malbec, vagy az ifjúság teszi). Tiszta, de egyúttal egysíkú bordói küvé, ahogyan én azt a magyar bordói küvék alapján elképzelem. Hosszú, szép lecsengés. Kicsit még rúgkapál, 2-3 év múlva biztosan szebb lesz (ha létezik ilyen). Ausztriában, az Intersparban 15 euro. A 2. fejezetben még lesz róla szó bőven.

El Principal Memorias 2001: 9.1p

Első szippantásra fölismerhetően chilei, már amennyiben valaki hozzám hasonlóan bukik a Carmenére-re. Nekem azonnal adrenalin-tolulás, endorfin-kiválasztás teljes nyomatékkal. (Az erőspaprika kéjes és egészséges hatásáról lásd: kolbászbajnok. Drága feleségem markáns kóstolási jegyzete: muskátli levél, fűszerek, erős húsleves, füstös. Én nem írtam semmit, csak szippantottam, pörgettem, aléltam és gyorsan nyomtam egy tizest neki. (A részletes, másnapi kóstolási jegyzetek a poszt fináléjában.) A Wein&Co-ban momentán 20 ajro, mi 15-ért vettük. Kihagyhatatlan (nekem mégis sikerült).

Peter Lehmann Clancy’s Red 2002: 9.1p

Most már azonnal kiszagolom a koalaszaros terroirt (az is segít, hogy néhány hónapja ittam, és írtam is róla részletesen). A bűnjel egy számunkra teljesen alien, lakkos, egzotikus illatjegy. Az ausztrál borindex nálam most éppen besszben van, de ez feltétlenül blue chip a Shiraz alapú küvék között. Fő illat- és ízjegyek: eukaliptusz, fenyőgyanta, rumos dió. Nekem enyhén geil, másoknak szenzuális tüzijáték. Sav és tannin nagyon rendben, a szőlő-eredet nem vonható kétségbe (remélem). Bombabiztos alapzatra épült, mert 3 nappal a bontás után még mindig hibátlan volt. 13 ajroért nagyon jó vétel (igaz, akción kívül 18).

Alföldi Cet Cuvée 2003: 9.5p

Ehhez ugye pofa kell. De ha egy osztrák meg tudta csinálni Kaliforniában, hogy egy tőke saját szőlő nélkül híres borász legyen, akkor egy magyar a Petőfi Telepen miért ne tudna szőlő nélkül is nagy bort csinálni? Nem kell hozzá más csak két vagy több nagy bor, meg egy tölcsér. Az alap, régi kedvencem a 2003-as Vylyan Syrah volt. Már egy ideje forgattam a fejemben a borcsinálás bűnös gondolatát, amikor egy délután álmot láttam. Álmomban a Syrah-t Merlot-val fektettem össze. És ez annyira jól sikerült, hogy a receptben ébren sem találtam kivetnivalót. (De tényleg, mi jöhetett volna még szóba?) A 2003-as Merlot még kissé kiforratlan, viszont őstehetség. Próbáltam fele-fele arányban (ez volt az álombéli recept), és 1/3-2/3,  2/3-1/3 változatokban. A 2/3 Merlot-s volt illatban a legcsábítóbb, de mindent egybevetve a fele-fele mellett döntöttem. De. 11-kor készen állt az első és egyetlen palack Cuvée-m. Du. 5 körül került a vendégek poharába, és kurta felvezetőmben csak annyit árultam el, hogy magyar csúcsküvé. Ollózok a kóstolási jegyzetekből: kicsit nyers, de nagy potenciál, dohány, kávé, füstös, erős tannin, magas alkohol. Többen kijelentették, hogy ez az ő boruk: testes, fűszeres, harapós. Röpködtek a 9 és 10 pontok. Én pedig szerényen mosolyogtam. Miután lelepleztem magam, Bálna küvének nevezték el[2], és alapos oda-vissza kóstolás vette kezdetét. De nem vallottam szégyent, jobb volt, mint akár a Syrah, akár a Merlot önmagában (a Syrah brutalitását megzabolázza, a Merlot-nak pedig távlatot ad). A biztató kezdet után máris újabb küvéken töröm a fejem.

Pfneiszl Cabernet Sauvignon 2002: 9.7p

Amire vártunk, bekövetkezett. Itt a hibátlanított Luka-bor. Mindene fenséges, és még bor is. Gyönyörű szín – miután a poharakba került, az egész asztaltársaság hosszasan gyönyörködött a látványban. Black Velvet, vagy mi a szösz volt a 80-as évek slágere. A CS, bármennyit vegzáljuk, valójában király -- csak túl sokan vannak, akik ezen tanulják a borkészítést.

Az illat és ízjegyek ömlesztve: dohány, meggy, menta, dió, erős fa, málna, grillázs, nápolyi. Másnap: áfonya, málna, erős fa. A Taschner Kurt CS-nál megfigyelt huncutság kicsiben itt is beköszönt: hosszabb levegőzés után a sok finomságot fokozatosan elfedi az agresszív és fanyar újfa. Én emiatt az est végére leszállítottam a piedesztálról, és 8.5 pontra zártam le. De ezzel együtt magyar klasszikus, és alig várom, hogy a 2001-es Pfneiszl Merlot-t is kóstolhassam. Megkérik az árát: 16 euro, de legalább megéri. (A címke: Pistike megkapta első vonalzóját.)

(folyt. köv.) 

Amerika házhoz jön

(Mao. melléklet a Wine Spectator-ben)

A Wine Spectator előző száma egészen Ausztriáig jutott, és volt nagy álmélkodás, hogy a hírekben utoljára fagyállóval domborító osztrákok hová küzdötték föl magukat[1]. Főként Zöldveltelini, Rizling és Trockenbeerenauslese szakágban röpködtek a babérkoszorúk, de vörösben is sikerült 90 pont fölé lökni a kecskét[2]. Aztán két héttel később a szépnevű Bruce Schoenfeldet átdobták a határon azzal a küldetéssel, hogy a Balira és Fidzsire már ráunt, hájas amerikaiak ezreinek készítse elő a terepet a délibábos Hunniában. Elsőként a bázisnak alkalmas luxusszállodákat vizsgálta a fővárosban, aztán bevette magát Tokajra.

Bruce budapesti élményei tömörített fájlban:

„Budapest sem nem ékszerdoboz, mint Prága, sem nem gigantikus metropolisz, mint Moszkva. Ez a rendezett, nagyjából 2 millió lakosú város a Duna két partján fekszik, balról a ligetes, elegáns Buda, jobbról a nyüzsgő, munkás Pest. Habár Románia, Bulgária vagy Ukrajna autóval nincs messze, Budapest nem annyira Kelet-Európának, mint inkább a 19. sz-i Mitteleuropa részének tűnik, ahol a sétákhoz és a gondolatébresztő beszélgetésekhez gondozott parkok és képtárak szolgálnak helyszínül, és a hangulati aláfestést Brahms muzsikája adja.

            Ugyanez a hangulat lengi be a cigarettafüstös kávézókat is, habár a szomszédságukban Jaguár autószalon, Villeroy & Boch és Hugo Boss üzleteket találhatunk. De van a levegőben valami keleti egzotikum is – egy csipetnyi Oszmán Birodalom és Kisázsia --, ami fokozza a felfedezés izgalmát. Elég egy látogatás a városligeti Széchenyi Fürdőben, ahol a neobarokk díszletek között a méltóságteljes helyiek órákon át áztatják magukat, és nyilvánvalóvá válik, hogy ez nem Nyugat-Európa.”

            „(…) Különösen izgalmas látni, hogy miként virágzik az új a régi mellett. Minden egyes új étteremre, ahol az étlapokon arisztokratákról elnevezett tálak meg frissen fogott ez meg az szerepel, gulyás-csárdák hada jut, ahol paprikás-pörkölt alapú marha vagy vadhússal és csipetkével gazdagított levest adnak. És minden új hotel és irodatorony mellett találunk egy felújított építészeti kincset, mint amilyen a Gresham-palota.

            Ezt a sok szétfutó szálat a város fiatalos energiája fogja össze. „Budapesten megvan minden, ami egy nyugati fővárostól elvárható, de itt -- pestiesen szólva – ég a flaszter” – mondja Zwack Izabella (…). „Itt olyan érzésem van, hogy nem a múltban és nem is a jövőben élünk, hanem a éppen jelenben – folytatja. Egy a borvilágból kölcsönvett metaforával élve: ez az új Újvilág. Láttuk már az Ó-világot, aztán jött az Újvilág. És most ez következik.”

„Budapest egy szeleburdi város, kezdve a világ talán leggyorsabb poggyász kiadó szalagjával, ami rulettkerékként forog a Ferihegyi Reptéren, a sofőrökön át, akik Nápolyt idéző pimaszsággall cikáznak a sávok között, a majdnem-érthetetlen nyelvig, ami a finn és az észt nyelv rokona. De sok turistacsalogató nagyváros múzeumszerű merevsége után ezek a furcsaságok üdítően hatnak.”

Aztán jön az ajánlott éttermek sora (rövid ismertetővel):

Alabárdos

Baraka

Gundel

Képíró

Páva

Vörös és Fehér

(Az étterem ismertetőkben a borkínálatnak is jelentős szerep jut, és felbukkan néhány egzotikus név: „Hárslevelű from Imre Gyorgykovacs”, „2002 Cabernet Sauvignon from Villány-based producer Attila Gere”, „Istvan Inhauser Juhfark 2002”, „Attila Gere’s Kopar Bordeaux-style blend from the 2000 vintage”, „refreshing Szeremley Kéknyelü”.) 

Aztán a szállodák:

art’otel      

Corinthia Grand Hotel Royal

Four Seasons Gresham-palota

Kempinski Hotel Corvinus

(A folytatásban: Tokaj.)

Ismerd meg önmagad!

(Bock Syrah és tsai)

Annyi minden van, a Csernus dr-on kívül is, ami állítólag pőrére vetkőzteti az embert. Szinte minden héten hallok valami újabb konzumcikkről, ami csontig leleplez. Az egyik örökzöld áruló a cipő, ami ugyebár a lélek tükre. A kutya pedig szerkezetileg is pontosan leképezve mutatja, hogy ki lakozik bennünk. Most már a borról is kiderült, hogy lámpásként világít be a psziché sötét barlangjába. A simulékony, anyakomplexusos, konfliktuskerülő feminim figurákat, a kisujj eltartásán kívül, a Merlot iránti vonzalmuk árulja el. Napjaink sikeres, művelt, sőt, enciklopédikus tudású és tévedhetetlen ízlésű übermensch-e pedig Pinot Noir-t iszik, amikor mások is látják. Én meg pannon Syrah-t innék, ha nem volna olyan drága. De azt nem tudom, hogy ezzel valami olyasmit árultam-e el magamról, amit jobb lett volna titokban tartani.    

A hétvégén szűk borcsaládi körben kóstoltunk keresztbe-kasul, és közben demonstráltam grillező tudományomat, ami egyetlen összetett mondatban gond nélkül összefoglalható[1], és egyébként is loptam. Elmerültünk szépen a csoportos hedonizmusban: a világ egy árnyas hely volt a diófánk alatt, ahol szebbnél szebb borok forogtak a poharakban, és láttuk Lucy-t az égen gyémántokkal.

Én egy Takler Bikavérrel, Dzsoni barátom egy Szentandi Merengővel és Mészi barátunk, a határontúli gavallérok képviseletében egy Bock Syrah-val járult hozzá a hippi-idillhez. A körítést egy bolgár és egy Malatinszky Merlot, valamint egy Penfolds CS-Shiraz és egy Nier’s Shiraz adta. A feltörekvő, hajdan szép napokat látott bolgár borász-kultúra képviselője, sajnos, keveset mutatott: híg, illós, szomorú emlékeket ébresztő bor volt. A két ausztrál igazolta előítéleteinket (persze láttuk a címkét) – mindkettőnek fülledt, tömény az illata, finom, édes az íze, és szinte teljesen savmentesek. A Penfolds-ban a zavaró lakk mellett, szép eukaliptusz illat is felbukkant meg némi málnacukor az ízben. Ezek után a Malatinszky Merlot (2002) valóságos felüdülésként hatott, mert bár különösebb erényekkel nem rendelkezett, borszerű bor volt. Becsületes munka gyümölcse, élénk savakkal, dohányos illattal és magyaros tanninnal, a végén még egy kis animális is előkerült.

Takler Bikavér Selection 2003: nagyon sötét, lilás-bordó szín; illatában túlérett cseresznye, medvecukor, dohány és vanília; ízben ugyanígy, de az egész eléggé matt; tannin és sav jól adagolva. Az alkotórészek szépen illeszkednek, semmi nem lóg ki belőle. Összességében mégis inkább a szürkék hegedőse, semmint északfok, titok, idegenség, lidérces messze fény.

St. Andrea Merengő 2002: én személy szerint össze tudnám rakni a már korábban értékelt 2002-es Merlot-ból és CF-ból, bár, szerencsére, az eredmény valamivel több, mint a kettő összege. Kaporban kevesebb, gyümölcsben talán több, kis kávé, vanília, erős fa és határozott tannin. Rajtam kívül mindenki elalélt tőle, a hiba ezek szerint bennem volt, vagy az elvárásaim voltak túlzottak. Szerintem: kacsintás a nagyság irányába, aranyfedezet nélkül. A Takler Bikavérnél viszont feltétlenül szebb és csábítóbb. Visszakóstolásra nem maradt belőle, így nem kizárt, hogy üres locsogás, amit írtam.

Bock Syrah 2003: mélységesen mély szín, súlyos korona; illatában szilvalekvár, rumos dió, dohány, bőrtáska; ízben szilvalekvár, rumos dió, kávé és csoki (a bőrtáska helyett). Villányian fajsúlyos tanninok, hatalmas test, soha véget nem érő lecsengés. Beszakad alatta az asztal és behorpad a pohár. Brutális, mint egy TVR Tuscan. Innen Petőfi-telepről ilyennek képzelem a parkeri klasszikust (95-100p). Nem tudom, hány palack készült belőle, nem tudom, hogy került-e kereskedelmi forgalomba, nem tudom, hogy van-e ára (a Szegedi Borfesztiválon 7.000 HUF volt), de nekem az önismerethez nagyon kell.   

Masters of Taste – az Ízlés Mesterei

A Romsics László Master of Wine Diplomájáért Virrasztók Szövetségének (RMDVSz) tiszteletbeli elnökeként kötelességemnek tekintem, hogy a tagságot és a velünk szimpatizálókat folyamatosan informáljam a legfrissebb fejleményekről az első magyar MW diploma ügyében. Az Élelmiszer új számában a György-Villa fényes franciaországi sikeréről[1] olvashatunk, és természetesen a főborászukról is. Különösen figyelemreméltónak találtam a diplomaszerzést az idősíkok váltogatásával a fuzzy logic irányába elmozdító megfogalmazást:

„(…) a pincészet főborásza, Romsics László (…), aki 2002 és 2003 között diplomát szerzett a londoni székhelyű Wine and Spirit Education Trust nevű iskolában, ahol magas kvalifikáltságú szakembereket képeznek a borszakma, a szeszes italok és az egyéb alkoholos italok területén. Ilyen oklevéllel 1953 óta 240-en büszkélkedhetnek a világon. Ő lesz az első borász Magyarországon, aki rendelkezik ezzel a diplomával.”[2]

Jonathan Nossiter, a terroir védőszentje, az újvilág rossz lelkiismerete, szintén elgondolkoztató megnyilatkozással kedveskedett a borbarátoknak. Az ő félelmet nem ismerő szemantikai szlalomozása a Wine Business Monthly című lapban olvasható. A híres filmrendező így összegzi borivói krédóját:

„Engem az olyan borok érdekelnek, amelyek minden kóstoláskor mást mutatnak, minden alkalommal próbára tesznek. Engem az érdekel, hogy ahányszor fölbontok egy palackot, mindig valami meglepetés érjen. Engem a finom árnyalatok és a komplexitás érdekel. Egy biztos, én szeretem a borban a hibákat.”

(Hívjuk meg Nossitert Magyarországra!)  

Édes álmok

St. Andrea Szóláti Olaszrizling 2003 és Bussay Esküvé 2003

Egyszer egy dorkós bronxi flasztervagány[1] elvitt a magyar bormekkába[2], és ott belémdiktált többek között egy Bussay Szürkebarátot. Mivel fehérben csonthülye vagyok, helyből kár belém. Ám a Szürkebarát[3] átvágott a félévtizedes hályogon, és kezdett valami derengeni. A teljes sötétség után a pislákolás is verőfény, így aztán fűnek-fának újságoltam a csodát, hogy az esőverte dombságban, a büntetőborok őshazájában, Zalában is terem már Pannon Csúcsbor. Amilyen szarrágó vagyok azonnal szervezni kezdtem a reális áron beszerzés akciót. Végül egy földim a Muramenti őshazából hozott két Szürkebarátot meg egy Esküvét, sajnos, drágábban, mint a Bortársaság (akciós) árai. A 3 palack féltett kincsem volt (fene tudja, miért – talán a beavatás-élmény, talán a csomagoló papírra nyomott gagyi vers, vagy a ritkaság?), de nem annyira, hogy néhány napon belül ne dekantáltam volna az egyik SZB-ot. Drága oldalbordámmal jól elnyammogtunk rajta. Másodszorra is szép volt, bár tisztuló recehártyával kissé lomhának tűnt. De ez a Bussay-élmény megágyazott a kánikulának, és a visszatérésnek a fehérek közé. Kérdezősködtem, olvastam, képeztem magam, mint Fekete Pákó a Bartók Archívumban. Aztán a helyi borbazárban beszereztem egy sokat dicsért St. Andrea Szóláti Olaszrizlinget. Hetekig csak kerülgettem, mert a fejembe vettem, hogy ha már elindultam a rögös úton, legyen írásos nyoma, és ez az írásos nyom ne az én indiszponáltságomról tanúskodjon, hanem a bor erényeiről. És hogy a dolog izgalmasabb legyen, amikor eljött a pillanat, mellé tettem az Esküvét Csörnyeföldéről.

St. Andrea Szóláti Olaszrizling 2003:

A címke valamilyen felvásárlási bizonylat másolata, nem tudtam eldönteni, hogy ez játszi ötlet csupán, vagy egy valódi dokument. Mindenesetre a többi szentandihoz képest kissé csiricsáré a dizájn (l. Bikini XX. századi híradó). Árban viszont egyértelműen szimpatikus. A bontást követő első szippantástól kezdve szép. Nem mellbevágó, nem egzotikus, hanem klasszikusan szép. A 2003-as Napbornál több vitalitás szorult belé, de így sem egy dinamó. Szerintem önálló fogyasztásra született. Dús citrusos-virágos rét illattal nyit (én a kamillát szúrtam ki), aztán fokozatosan sárgadinnye és újfás vanília tűnik fel, végül a háttérben egy árnyalatnyi mineralitás. Ízben citrusos, vajas, sárgadinnye vaníliával, amit finom kesernye keretez. A szájat szinte beolajozza, és hosszan kényezteti. Lecsengésében a kesernye mellett valami túlérett jelleg jelenik meg és újra a fa vaníliája. Nem tudtam eldönteni, hogy ez hiba-e vagy erény, de érezhetően kissé édes, és bár nem savhiányos, több élénkséget is elbírna. Önmagában is kitölt egy nyárestét.

Bussay Esküvé 2003

Legnagyobb szomorúságomra félédes. Szerencsére ez az ízben alig jelentkezik -- vakon, nem tudnám eldönteni, hogy melyik az édesebb, a szentandi vagy ez. Veltelini, Ezerfürtű, Fűszeres Tramini és Nektár házasítása, ha minden igaz. 2.100 HUF-ért a legolcsóbb Bussay, és az egyetlen küvé a kínálatban, amiből mindenféle csúnya következtetések adódhatnának, teljesen alaptalanul. A palack klasszikus, kócsag-nyakú dizájn, nehezen áttekinthető címkével, de tele szerethető kis biszbaszokkal. A nyitástól kezdve lendületesen visz bele a jó sűrűjébe. Nincs turbólyuk, organikusan gyorsul. Bár négyfelől szalajtották, mégis egyfelé húz, és süt belőle a minőség és a tisztaság. Nem először van olyan benyomásom, hogy a szentandi borok nem egészen grand cru szőlőből hozzák ki a maximumot. Az Esküvé viszont sziklaszilárd alapokra épül. Illatban és ízben egyaránt mangó, őszibarack és édes egres a meghatározó jegyek. Ez sem egy savkirály, viszont alkoholban bika. Jó kortyolgatni, és elrévülni. Inkább idézi a napfényes jamaikát, mint a borongós Zalát. (Arra azért tanácsos fölkészülni, hogy valahol háromnegyedúton van a desszertbor és a hagyományos fehér között.)

Mindkettő ajánlott vétel, a Szóláti OR remek alany az íz- és illatjegyekkel való társasjátékhoz, az Esküvé pedig az ábrándozáshoz. De aki a karcos, gerinces fehéreket szereti, az álljon tovább!   

„Az egyik túl nagy, a másik túl kicsi.”

Borigo (és Borbarát)

Thomas Bernhard, akinek a szar is keserű volt, mégis leplezetlen élvezettel csámcsogott rajta, egyúttal nagy zenebuzi volt. A rá jellemző (és egyáltalán nem utánozhatatlan)[1] stílusban (viszont nehezen utánozható szellemességgel) a maga részéről egyszer és mindenkorra pontot tett a konzervzene fogyasztóit évtizedek óta megosztó kérdésre: ki volt nagyobb karmester, a fűzfaként hajlongó, langaléta teuton Furtwängler vagy a vaskezű és acéltökű, olasz zsebtigris Toscanini? Bernhard olyan választ talált, ami magát a kérdést tette nevetségessé: „Az egyik túl nagy, a másik túl kicsi”.

Amikor hosszas előkészületek után végre nekiláttam a Borigo recenzálásának, és a Tiffán Carissimae érthetetlen lepontozása apropóján elővettem a Borbarát 2004 téli számát, és a két magazin egymás mellé került, azonnal világossá vált, hogy Bernhardnak igaza volt: az egyik túl nagy, a másik túl kicsi. És bár nem járnak éppen furtwängleri vagy toscaninii magasságban, egyik sem az igazi. A BB ezoterikába hajló, panteista irányvonaláról, amire az alanyi költő és szupermeni ambíciókkal megvert főszerkesztő állította már elmondtam a véleményemet. És hogy a kifogásaimmal nem állok egyedül, azt többek között az bizonyítja, hogy egyre több barátomtól hallom, hogy lemondták a BB előfizetésüket, vagy le fogják. A Borapát addig tollászkodott, mígnem az első fészekaljból mindenkit kitúrt maga mellől. A BB-ban a vélemények demokratizmusát a prófétai kinyilatkoztatás váltotta fel. Ez már csak azért is szomorú, mert a BB szellemi és újságírói igényessége, szakmai elhivatottsága továbbra is lőtávolságon kívül marad a többi borlap számára. Ugyanakkor baljós jel, hogy a talán legfontosabb területen, a tesztekben aggasztóan elszaporodtak a néhány szavas, semmitmondó értékelések, amelyekből képtelenség egy adott bor karakterét felismerni, elképzelni. Félő, hogy amennyiben a Borapát tartja ezt az irányt, úgy szegény Knézy Jenő (the man we loved to hate) szavaival élve: az oldalvonalon túlra cselezi magát.  

A Borigo címlapján nincsen halálfej keresztbe tett lábszárcsonttal, pedig lehetne. Ha van klasszikus példája az összeférhetetlenségnek, akkor ez az. A kiadó és szerkesztő egyúttal a Jackfall Bormanufaktúra tulajdonosa. És ami már a mrožeki abszurdba hajlik: ebben a lapszámban magukról is írnak (az egyik borukat mindjárt meg is dobják 89 ponttal). (És az isten szerelmére, valaki nyugtasson meg, hogy a Jackfall Borgaléria választéka nem a riportturnékon lejmolt tételekből adódik össze!)

Ha majd kötelező lesz a genetikailag manipulált termékeken feltüntetni a laboratóriumi beavatkozás tényét, a Borigo címlapján is szerepelni fog a figyelmeztetés: ezt a terméket a Wine Spectatorből klónozta Bányai Gábor Botond. A Borigo formátuma, szerkezete és pontozási metódusa jóval hűebben követi a WS-ét, mint pl. a magor Decanteré az eredeti Decanterét.

Ahogyan a Borigoról írva Tannin barátom (Sajtószemle) már megpendítette, a szóvicc a humor számkivetettjeinek utolsó menedéke, és a lap nemcsak a nevében kapaszkodik ebbe a szalmaszálba, de a rovatok címei, a cikkek felütései és zárlatai is rendre silány szóviccekre épülnek. Az erőltetett jópofaság azonban csak tünete annak a mélyebb problémának, hogy a lapot botcsinálta zsurnaliszták írják. A többszörösen összetett mondatok egyeztetési nehézségeivel szemben talán csak szegény Csurka Pista szokott ilyen látványosan elbukni a Napkelte stúdiójában (mentségére legyen mondva, a negédesen  mosolygó Lakat T. Károlytól bárkinek lefagyna a szintaktikai generátora). A Borigo másik rákfenéje a közhelyek szemérmetlen halmozása. Szerintem még a Havas-féle fizetős képzésben is meghúznák azt a média-inast, aki a Szekszárdi borvidéket bemutató íráshoz a „Szekszárdon születtem…” címet választja. A 28. oldalon a Sárosdi Ferencről írott riport címe: „Gasztróban utazik”, a 29. oldalon bemutatott Sebestyén Csaba viszont: „Nem másol, pedig Indigóban utazik”. 30 oldallal később Bock József „Bordeaux-ban utazik”. Hasonlóan invenciózus a Szekszárdi Présház ismertetőjének címe: „Repülés földtől a földig”.

Maguk a cikkek általában felületes benyomásokon alapulnak, így aztán a közhelyáradat elől itt sem menekülhetünk. Pedig a borászok általában őszinte, önérzetes és szenvedélyes emberek, akikkel könnyű vitába keveredni, és ezért újságírói szempontból kimondottan hálás alanyok. De mégha a borász egy savanyú seggfej is, ott van a bor, ami elvarázsol, földühít, töprengésre késztet, etc. és ezt a felhajtó erőt, tényleg csak a zsurnalizmus dodói hagyhatják kihasználatlanul. (A Mayer Pincét bemutató írás szerzőjét én mindjárt elő is terjesztem egy Dodó-díjra ezért a frappáns fordulatért: „Hja, hogy a borokról egy szót sem írok? Természetesen kitűnőek, de ezt említeni túl snassz lenne.”)

Bosszantó szerkesztésbeli hanyagságra vall, hogy a cikkekben hangsúlyos szerepet kapó, az adott birtok szempontjából emblematikus borok gyakran nem szerepelnek a kóstolt tételek között (a Szent Gaál Pincészet eredeti filozófiájú Kadarkája éppúgy nem kerül a zsüri elé, mint Vida Péteré). Újabb váratlan szerkesztői geg, hogy miközben a címlapon Vörösbor 2002 virít, addig pl. a 21-22. oldalon szereplő Dúzsi Tamás és Fritz József 13 különböző értékelt bora között egy sincs, amelyik 2002-es évjáratú volna. (Szomorú és jellemző, hogy az 52. oldalon a villányi termelőket dorgáló, majd a jövőre is kacsintva, alamuszin visszanyaló alvezércikk a mondat közepén, elválasztójellel ér véget.)

A lapnak van két olyan tesztmetodikai húzása, ami tökéletesen alkalmas arra, hogy az apró betűt is kétszer megolvasó überpedánsokat kivéve, bármely olvasót megvezessen. Az időnként hajmeresztő pontszámokon tűnődve -- a Tiffán Carissimae 2002 80 pontjával lement a kutyába, és a 2002-es Gere Kopár is a vert mezőnyben kullog (szemben mondjuk a Jackfall Bormanufaktúra Duettjével) --lassanként rájöttem, hogy a különböző pontozók egészen más elvárás-rendszerben mozognak. De tévedtem, mert a 98. oldalon található megoldási kulcsból kiderül, hogy a borokat szigorúan vakon kóstolja a teljes grémium, és az összesítésből átlagolt pontszámot adják meg (a hitelességet videófelvétel is biztosítja – de vajon mászter vagy muszter?). Viszont az írásos értékelés, egyetlen bíráló véleménye, és ezért szerepel az ő monogramja a teszt végén. Ha ez nem volna elég, jön még a sajátos teóriára alapozott pontrendszer: „… a tesztelt borokat saját súlycsoportjukon belül kell értékelni, tehát fehéreket, rozékat, portugiesereket, blendeket, főborokat, aszúkat, stb.  a saját maguk értékrendszerén belül kell a százpontos skálán elhelyezni. Tehát létezik 100 pontos rozé és kékfrankos is, csakúgy, mint aszú vagy merlot. (…) Amikor tehát egy portugieser egy egészen jó cabernet-t pontszámaink alapján megelőz, az nem azt jelenti, hogy összekóstolva is hasonló eredmény jönne ki ”. Értem én a szándékot, de ilyen alapon szerepelhet-e egy kategóriában a bordói küvé a KO-KF küvével vagy mondjuk a bordói-burgundi küvével, és majd hová kerülnek a Grenache, a Tempranillo, a Csókaszőlő stb. borai? Másrészt, ezek után a vegyesen felbukkanó pontszámokat vissza kell vezetni a saját kategóriájukba, hogy lássuk, valójában mit érnek, és ha ezt megtesszük, akkor ezzel az erővel a hagyományos értékelés pontszámaiban is eligazodhattunk volna, hiszen a 83 pontos KO-ról ugyanúgy kiderült volna, hogy a KO-k között király. Szóval ez a fajta pontozás több zavart okoz, mint amennyit megold. Viszont a zsüri összeállításáért külön dicséret jár. De a Carissimae 80 pontja nem fér a fejembe.

Én mindent elolvasok, ami borokról és borászokról szól. A Borigoban sok a betű[2], ezért sokáig olvastam, és az olvasás kellemes időtöltés. 900 HUF-ért az ember ritkán érezheti magát ennyi ideig jól. De egyelőre a terjedelem túl nagy, a mondanivaló túl kicsi.